A köznyelvben a gyász szót szinte mindenki kizárólag a halálesetekhez kapcsolódó érzelmi állapot leírására használja, holott minden más veszteség esetén is ugyanolyan gyászfolyamat zajlik bennünk, mint amikor meghal egy szerettünk. Mégsem nevezzük gyásznak pl. a válás, vagy az anyagi biztonság megrendülése miatti rossz érzéseink összességét, pedig a magyar nyelv rendkívül gazdag szókincse ellenére nincs külön szavunk arra, hogy a haláleseten kívüli veszteségek által okozott, egymásnak sokszor ellentmondó érzelmeink halmazát kifejezzük. Talán pont azért, mert a gyász tökéletesen leírja az ezeket a helyzeteket kísérő érzelmi állapotot. A gyász szót kellene használnunk, de nem tesszük. Nem nevezzük nevén, hogy mit élünk át, mit is érzünk pontosan, pedig a veszteségeink feldolgozásának zéro pontja, hogy ezeket az érzéseinket pontosan beazonosítsuk, és megfogalmazzuk.

A legáltalánosabb megfogalmazás szerint a gyász olyan ambivalens érzelmek összessége, amelyet életünk megszokott rendjének felborulása idéz elő. Az egymásnak sokszor ellenmondó érzelmek zavarba ejtőek, kimerítőek és gyakran szégyenérzetet és bűntudatot is kelthetnek a gyászolóban. Ha nem ismerjük fel, hogy valójában gyászolunk, akkor ezeket az érzéseket nem tudjuk lecsendesíteni magunkban, és a gyász feldolgozatlan marad, amely kihatással van az egész jövőnkre.

Bármennyire is irodalminak vagy lírainak tűnik, meg kellene szoknunk, hogy nemcsak a haláleseteket, hanem minden más veszteséget is valóban gyászolunk.

A Gyászfeldolgozás Módszer alapítói közel 40 féle veszteséget gyűjtöttek össze, amely egy embert érhet az élete során, és amelyek gyászreakciót válthatnak ki belőlünk.

Gyászoljuk pl. a véget ért párkapcsolatot, a felhőtlen egyetemista évek elmúlását, az „ellopott” gyermekkort, a szülés előtti alakot, a kiürült családi fészket, az elvesztett egészséget, munkát, anyagi biztonságot, de akár egy függőségtől vagy függőségi viszonytól való megszabadulást is stb.

Veszteségeink feldolgozásának alfája tehát az, hogy felismerjük, és ki is merjük mondani, hogy gyászolunk, akkor is, ha nem meghalt valaki, akit szerettünk, hanem ha meg sem született,elhagyott,megcsalt, megbetegedett, elköltözött, csődbe ment, összedőlt, elveszett, elkóborolt, elveszett, eltűnt, köddé vált, kirepült, véget ért stb.

Ebben sokat segít, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az öröm és a boldogság mellett a veszteség és a szomorúság is az életünk organikus része. Minden egyes pillanat magában hordozza a megszerzés örömét és a veszteség fájdalmát. Hol egyik hol másik erősödik fel. És ez mindenkivel folyton megtörténik.

Arra biztatok mindenkit, aki épp egy veszteséggel küzd, hogy hangosan mondja ki GYÁSZOLOK. Először csak a tükör előtt gyakorolva, saját magunknak mondjuk, aztán lehet másoknak is, amikor megkérdezik, hogy „Hogy vagy?”. Ne az legyen a válasz, hogy „Köszi jól vagyok” miközben belül az zakatol, hogy „fájfájfájfáj”.

Ha ez megtörtént, akkor indulunk el a gyászfeldolgozás útján. Csakis akkor.

Ti mit gyászoltok éppen?