Meggyőződésem, hogy az emberek felém való feltétlen bizalmának és őszinteségének a kulcsa az, hogy mindig empátiával fordultam mások felé, és meghallgattam őket. Bizonyos szintig ösztönös volt ez, de úgy hiszem, hogy az engem ért veszteségek is építették az érzékenységemet mások problémái iránt.

Veszteségeim nem megkeményítették a lelkemet, hanem sokkal inkább kiélezték, érzékenyítették a receptoraimat, amivel mások érzelmi rezdüléseit érzékelem.

Anyukám halálát követően nagyon sokáig nem találtam vigaszt a bánatomra. Igazából nem hittem benne, hogy létezik gyógyír a veszteségem által okozott sebemre. Mégis évekig csak vártam, hogy az idő egyszer majdcsak legyőzi a bennem lüktető fájdalmat. Ma már tudom, hogy nem ez a gyógyulás útja.

Olyan meghatározó élmény volt átélni és megtapasztalni, hogy van segítség, és az ember a vesztesége ellenére is lehet még boldog, hogy úgy éreztem ezt mindenkinek tudnia kell. Úgy éreztem, hogy az én felelősségem megmutatni, hogy nem kell belehalni a veszteségbe, mert van kiút a gyászból. 

Ezt követően lettem figyelmes a magyar Gyászfeldolgozás Módszer^® Központ képzésének hirdetésére, és egyből éreztem, hogy ott a helyem. Megtaláltam a módszert, amit kerestem: egy cselekvésprogramot, amelyet bárki rövid idő alatt képes megtanulni, akár egyéni, akár csoportos formában. Ez nem terápia, hanem tanulás, amely során olyan tudás kerül a birtokunkba, amellyel életünk bármely veszteségét sikeresen tudjuk feldolgozni. Megtanít szembenéznünk önmagunkkal, a sebezhetőségeinkkel és megtanít arra is, hogy hogyan döntsük le a gyász körüli tabukat, és segítsünk a szeretteinknek is a veszteségeik feldolgozásában.