A gyász egy normális és természetes reakció, amit valamilyen veszteség, tragédia vagy trauma vált ki. Ezek mind a létezésünk elkerülhetetlen velejárói. Akkor vajon miért olyan nehéz mégis?

Noha a veszteségek életünk szerves részét képezik, egész életünkben arra fókuszálunk, és arra készítenek fel minket, hogy hogyan szerezzünk meg dolgokat. Azt sajnos nem tanítják meg, hogy mit tegyünk, ha valamit elveszítünk. Persze kapunk jó tanácsokat, de valahogy azok nem segítenek. „Az idő majd megoldja”, vagy a „Majd lesz másik” sablonos jótanácsok egyáltalán nem segítenek, sőt inkább még bántóak is, és hátráltatják a gyászmunkát.

A gyászolók sokszor ütköznek abba az akadályba is, hogy nincs, aki meghallgassa a fájdalmukat. A környezetük inkább elfordul tőlük, és csak várja, hogy az idő majd mindent megoldjon, és a gyászoló újra a régi legyen. Mindezt nem rosszindulatból vagy érdektelenségből teszik, hanem azért, mert ők sincsenek felkészülve, és nem tudják, hogy mit tegyenek, hogyan segítsenek. A gyászoló viszont meg akar felelni ennek az elvárásnak, és elkezd egy szerepet játszani, olyat, amelyben már „kigyógyult” a gyászból, és újra jól van.

Nagyon súlyos hiba ez. Nemcsak azért, mert a gyászoló számára rendkívül kimerítő az ilyen Oscar-díjas színjátékot játszani 7/24-ben, hanem azért is, mert ezzel a valódi gyászmunkát félbehagyjuk. A feldolgozatlan gyász pedig kihatással van a jelenünkre, és ily módon a jövőnkre. Begyűrűzhet életünk bármely szegletébe, és komoly kudarcokat és elakadásokat okozhat.